A 20. században két világháborúban jóval több, mint 100.000 millió ember halt meg. Földrészek voltak romokban, emberi roncsok hevertek mindenütt szó szerint. Csak az I. világháborút követő spanyolnáthában 50-60 millió (!!!) ember halt meg, elképesztő kínok között. Olyan kisebb vérfürdők, mint a vietnámi háború, az oroszok afganisztáni háborúja, a vietkongok vérgőzös országlása, az izraeli-arab háborúk, a tuszi-hutu konfliktus vérengzései, vagy egyéb más csak pár millió vagy pár százezer áldozatot követelő kis incidensek vagy járványok, valójában már említésre sem méltóak. Nagyjából nem is emlékszik rájuk senki.

Ehhez képest a nyugati világ az egyik legnagyobb válságát éli most azért, mert van egy betegség, amiben négy hónap alatt világszerte már több mint 200.000 ember fertőződött meg illetve sajnos már 10.000 ember meg is halt. Mi történik velünk? Miért? Hogy lesz vége ennek? És jó vége lesz? Mi lesz a gazdasággal? Mi lesz az életünkkel? Folytatható az, ahogyan eddig éltünk?

Még véletlenül sem szeretném elbagatellizálni azt, ami most történik. Természetesen mindenki mosson kezet, maradjon otthon, vigyázzon idős rokonaira, vagy veszélyeztetett barátaira. Egyszóval tartsuk be, amit kérnek tőlünk!

Miközben otthon vagyunk a családunkkal, gondolkozzunk el azon, hogy hogyan jutottunk el ideáig.

Hogyan lehetséges, hogy Észak-Amerika, Európa és benne Magyarország, pánikolva zárja magára az ajtót, zárja be a teljes gazdaságát, nem törődve az elképesztő gazdasági következményekkel?

Hogyan lehetséges, hogy más sokkal súlyosabb járványok, amik minden évben százezrek életét követelik, mindenfajta következmény nélkül maradnak, de most gyakorlatilag többszáz millió ember nézi rettegve, hogy mennyi új fertőzött lett reggelre és mennyi a halálozási adat.

Hogy mi a pontos válasz azt valószínűleg senki sem tudja. Nyílván én sem. De gondolatiam vannak. Talán egy picit túlpörgettük magunkat. Talán nem kéne annyit dolgozni.

Talán nem kéne annyit pörögni. Talán nem kéne ennyi hír. Talán nem kellene mindent annyira komolyan venni. Talán ideje lenne, ha nem abban mérnénk a boldogságunkat, ha valamilyen kormánytisztviselő kilép a pódiumra és sugárzó arccal azt kiabálja, hogy minden nagyon jó, mert 3 és fél százalékkal nőtt a GDP.

És talán nem kéne rettegve még egy műszakot vállalni, ha azt mondja ugyanez a kolléga lehajtott fejjel, hogy csak 0,5 százalékkal nőtt ez a talányos három betűs betűszó. Talán nem kéne a fogyasztói társadalom által pofánkba nyomott összes baromságot megvenni, vagy álmodozni arról, hogy megvehetjük, miközben már alig megyünk el a haverokkal sörözni, gyereket távneveljük, anyát, apát sms –ben csókoltatjuk. Esetleg nem kéne megvenni a második – harmadik autót. Talán nem kéne a gyereket beíratni 72. tanfolyamra, hanem hagyni kéne békében játszani, aludni, szórakozni, pihenni. Ahogy magunknak is ideje lenne már belassulni. Semmit se csinálni. Nem az évi 10 nap szabadságra gyúrni, hanem igyekezni egész évben jól élni. Akár sokkal kevesebből is. A 12. óriás koncert helyett inkább kirándulni a családdal, vagy sakkozni az apánkkal. Gyerekkel focizni, babázni, építeni. Semmit tenni. Esetleg kiharcolhatnánk, hogy minden évben legyen egy hónap leállás. Mindenkinek. A Föld és mi is fellélegezhetnénk. A munkaadóink pedig a maradék 11 hónapban jogosan követelhetnének jobb és precízebb munkát.

Lehet ki kéne végre szállni a kapitalizmusból és a fogyasztói társadalomból. Abba kéne hagyni végre a folyamatos rettegést a holnaptól. Nem kéne hagyni, hogy megalázzanak minket munkahelyünkön. Nem kéne azt gondolni, hogy ha nincs Audi 600-unk, akkor nem vagyunk értékes emberek. Abba kéne hagyni teljesen felesleges dolgok gyűjtését.

Abba kéne hagyni, a folyamatos online jelenlétet. Abba kéne hagyni, az okoskodást a mindenhez való értést. Nem azt kéne bebizonyítani, hogy a baráti körünkben nekünk van a legjobb pasink/ csajunk, állásunk, autónk, hanem meg kéne egymásnak próbálni segíteni. Akár közösen építhetnénk fel egymás házait. És akkor csak az építőanyagot kéne megvenni. Volt már ilyen a történelemben. És nem állt meg a Föld forgása…

Ideje lenne, hogy a munkahét csak 4 napból álljon. És ne 2-3 műszakban 6 napot. Ideje lenne, ha nem a cégek diktálnának az államnak. Ideje lenne, ha a közösség fontosabb lenne az egyénnél. Ideje lenne, ha nem csak elit gyermekei politizálhatnának. Ideje lenne, ha dolgozók újra megszerveznék magukat, a cégek ellen. És ideje lenne, hogy az állam az emberek mellé álljon.

Ha így tennénk, talán nem pánikolnánk be egy durva betegségből. Mert akkor tudnánk, hogy el fog ez múlni és minden rendben lesz. Ideje lenne, hogy kinézzünk végre a magunk által konstruált nagyon beteg, nagyon feszes, nagyon durva világból, mely arra épül, hogy az emberiség nagy részét kizsákmányolja, elidegenítse, hírek és információk áradatával vegye el a józan ítélő képességét és így védtelenné tegye, nagyjából mindentől. Ideje van visszanyesni a kapitalizmust és ideje van kritikusan nézni a fogyasztói társadalmat.

Ha így folytatjuk fel fog minket zabálni. Testestől – lelkestől. Szó szerint.

Ki kéne nézni végre már az ablakon. Mert ha kinézünk, az ablakon az látszódik, hogy tombol a tavasz. Jön a jó idő. Süt a nap. És amúgy alapvetően mindent rendbe lehet tenni. Még.

Székely Sándor 
független országgyűlési képviselő 
A Magyar Szolidaritás Mozgalom elnöke
Az Igen Szolidaritás alapítója

Védőmaszkot viselő pár csókolózik Rómában március 4-én. Fotó: MTI/EPA/ANSA/Massimo Percossi