Magyarország a bántalmazók országa lett harminc évvel a rendszerváltás után. Az a sikk, hogy bántunk valakit. Lehetőleg jó hangosan, magas lóról, egyértelműen megmutatva, hogy az akit bántunk, az ostoba, primitív, buta, s gyakorlatilag nem is érdemli meg, hogy emberszámba vegyük. Mindegy, hogy zenész, énekes, politikus, avagy átlagember. Ha védekezni próbál, akkor érveit, gondolatait, cselekedeteit ki kell röhögni, és azt kell mondani, hogy ugyan már, ezek csak egy ostoba, primitív és nagyon buta ember megnyilvánulásai. 

Ezért - ugye - nem is kell érveket hoznunk, hiszen a bántalmazott egy idióta, mert a bántalmazó azt mondta. 

És Magyarországon ez a divat. 

Természetesen nem csak a liberális mezőben, hanem a jobboldalon és kulturális életben is, sőt gyakorlatilag ez megy az iskolákban, a munkahelyeken, a baráti társaságokban, továbbá a családi kapcsolatok egy jelentős részében ugyanez történik. Csúnyán rajzolsz? Akkor béna vagy. Nem érted a matekot? Akkor buta vagy? Nem futod le a 100 métert 15 másodperc alatt? Akkor lúzer vagy. Rosszul főzöl? Akkor szégyelld magad. Ebben élünk. 

A bántalmazók és egyben a bántalmazottak országa lettünk. 

Na, de hogyan lehet ez? Mi történt velünk? Miért csináljuk ezt? A nagyon liberális, nagyon elfogadó, nagyon toleráns megmondó emberek, miért nem tesznek ez ellen semmit?

Azért, mert ők is, sőt valójában leginkább ők, azok akik ezt csinálják mindenkivel, akit épp aznap kinéznek magunknak. És ehhez bőséggel van médialehetőségük, illetve valójában ebből élnek. Mások lejáratásából. 

Puzsér Róbert - például - folyamatosan abúzál gyakorlatilga mindent és mindenkit. Durván, sértően, megalázóan, hosszasan. Mindegy, hogy popsztár, politkus, vagy csak egy neki nem tetsző átlagpolgárról van szó, akinek esetleg más a véleménye, mint neki. Ő azt gondolja magáról, hogy megalázhatja, és elküldheti a bús picsába. 

Ha válaszolnak, az neki jó, hiszen abból él, hogy cikkekben, podcastokban, rádió és tévé műsorokban másokat bánt. Neki ez a szakmája. Ebből tartja fenn magát. 

Aztán ott van Fiala János, vagy Horn Gábor. Az említett urak is folyamatosan azt gondolják magukról, ők eldönthetik, ki érdemesült közéletet élni és ki nem? Erről, hosszasan beszélgettek a minap is egy rádióműsorban. 

Ilyenek hangoztak el: Igen, őt meghallgatnám. Nem, őt el kell törölni, el kell tiltani a közélettől, hiszen – most kapaszkodjanak meg – nem értünk egyet azzal, amit mond, csinál. 

Mindkettő úri(?)ember a liberális (szabadságpárti) eszmék legnagyobb zászlóvivője. És ők úgy gondolják, eldönthetik, ki beszélhet a magyar közéletben és ki nem. Gondolom, a tolerancia és megértés jegyében. 

Aztán itt van nekünk Grézy úr is (szigorúan nem elvtársunk), aki arról lett híres, hogy sok művész embert ismer (még a Kádár korból, ugye), valamint hogy nemrég az elsődleges nemi jellegét fotózgatta. Ő legutóbb azt találta mondani Pál Éváról, az ISZOMM köztársaságielnök-jelöltjéről, hogy nem méltó e poszt betöltésére, és nevetséges még a gondolat is, hogy erről beszél, mert – most figyeljenek – oda másmilyen ember való. Értjük ugye? 

Másmilyen ember. Olyan, aki neki megfelel. Mert olyan, aki másnak felel meg, az nem lehet jó. Hiszen neki nem tetszik. Mert aki nem olyan amit ő szeret, az szar. 

Miért? Mert. Csak. 

Elképesztő. Felháborító. 

Minden erőmmel azért fogok küzdeni, hogy ezeket a tendenciánkat a magánéletünkben és közéletünkben is megfordítsuk, és hogy a közbeszédünket sokkal emberibbé, szerethetőbbé tegyük! 

A szocializmusban nem csak, hogy megbecsüljük az emberek munkáját pénzzel, hanem magukat az embereket is. Mindenki egyenlő mindenkivel. És megvédjük magunkat azokkal szemben, akik a többiekre akarják erőltetni a saját világnézetüket. 

Elfogadom, hogy a közszereplőknek valamelyest többet kell tűrniük, de azt nem, hogy a végtelenségig. Kiváltképp nem azt, ha az emberi méltóságukba, vagy a becsületükbe gázolnak. Azért küzdök, hogy ha valaki mégis, sőt üzletszerűen bántalmaz másokat, az a bűneihez képest is súlyosbító tényező legyen!

Székely Sándor
Az ISZOMM országgyűlési képviselője