A magyar ellenzéki politika elmúlt nyolc éve, az egészen elképesztően ostoba és primitív pártharcokon és civil nekiveselkedések majd látványos kudarcokon kívül, nagyjából arról szólt, hogy meg kell védeni a demokráciát, az alkotmányosságot és a szólásszabadságot. Ez utóbbi természetesen valóban fontos. E sorok írója is számtalan helyen, időben volt szervezője, kitalálója, vagy résztvevője ezeknek a tüntetéseknek, kampányoknak. Ugyanakkor a magyar ellenzéki politika egyik óriás hiátusa (a sok másikkal együtt), hogy képtelen volt olyan dologról is beszélni hosszasan, mint ami amúgy azokat is érdekelne, akik nem minden reggel a politikai újságok olvasásával kezdik a napot, és azzal folytatják, hogy maguk is leírják a véleményüket. Konkrétan az elmúlt évben egyetlen egy politikus bírt érdemben és kampányszerűen a bérekről beszélni, ez pedig Tóbiás József volt az MSZP veterán képviselője, volt elnökük. Nem tette zsebre, amit ezért kapott a szabad sajtónak nevezett – azóta jó részt már megszüntetett – újságok hasábjain.
Merthogy drága barátaim az úrban, az embereket (nem a magyarokat, a Homo sapienset), nem a sajtószabadság élteti.
Vagy az alkotmányosság. Vagy a demokrácia. Nem bizony. Természetesen ezek fontosak neki. De a bére fontosabb. Meg az életminősége. Meg az önképe. És mi - én sem – erről nem beszéltünk eleget. Őszintén szólva – fent említett többi témához képest - alig. Az elmúlt szűk két hónap ebben hozott érdemi változást. A Munkatörvénykönyv új változtatására adott ellenzéki reakció áttörte a gátakat. Végre nem elvont ügyekkel foglalkoztunk a Parlamentben, éjjel kettőkor, hanem az emberek bérével, munkakörülményeivel, életminőségével. A Parlament lépcsőjén a rendőrökkel szemben is akár. Civil aktivista, parlamenti képviselő, random polgár együtt dulakodott a rendőrrel, kiabálta ki frusztrációját.
Hiszen mit is mondott a kormány ezzel a törvénnyel? Azt mondta, hogy nem lesz változás. Tudjuk, hogy eddig se 8 órát dolgoztatok. Tudjuk, hogy nem éltek meg egy fizetésből. De 8 év gazdasági csoda (by Fidesz – KDNP), uniós euró milliárdok özönlése és hihetetlen nemzetközi gazdasági prosperitás után, csak annyit tudunk nektek mondani, hogy ott fogtok ti megrohadni a munkahelyeteken. Csak most már nem feketén, hanem legálisan. Azt mondták nekünk, hogy nincs esély. Nem lesz jobb. Nincs menekülés. Marad a 12-16 óra munka. A hétvégén dolgozás. A számolgatás. A hitelből nyaralás. A halálig való gürcölés. A folyamatos feketén való dolgozás. Mert. Csak.
Székely Sándor, a Szolidaritás országgyűlési képviselője
Parragh László szerint felesleges volt a győriek sztrájkja. „Annak az oka, hogy a termelés részben Magyarországon van, lényegében abból indul, hogy a magyar bérek alacsonyabbak. Ezt el kell fogadni....
Szóval 2018. december közepén megváltozott valami. Kiderült, hogy minden ellenkező állítással szemben Magyarországon élnek olyanok, akik a munkájukból élnek meg. Őket hívjuk dolgozónak, munkásnak. Az elmúlt években, évtizedekben ezeket az embereket a magyar politika kihasználta, megalázta, közösségeiket szétverte. Átnevezték őket polgárnak. Anélkül, hogy ők (mi) ezt akartuk volna. De most már nem lehet, nem szabad visszafordulni. Ideje, hogy kimondjuk, Magyarországon él négy és fél millió ember, aki abból él, hogy dolgozni jár. Két vagy három munkahelyre. Kitart, küzd, gyereket nevel. Adózik. Életben tartja azt a helyet, amit Magyarországnak hívnak. Most ott tartunk, hogy ha kicsit is erősebben fogalmaz ebből a rétegből bárki, a kormányunk újságírói, politikusai le buta, ostoba prolizzák. Mire a magyar ellenzék egy része ebből a prolit kéri ki magának…
A magam részéről csak annyit tudok mondani, hogy ezt a harcot le kell folytatni. Most már nem szabad visszafordulni. A tüntetések, a sikeres Audi sztrájk csak az első lépések. Tovább kell szerveződni. A szakszervezeteknek a gyárakban. A baloldali pártoknak, politikai szervezeteknek a politikai térben. Újra kell értelmezni sok dolgot.
Le kell porolni a munkás szót. Új kultúrát kell kiépíteni a baloldalon.
De nem a VIII. kerületi civil közösségnek, hanem az egész országban. Olyat, ami táplálkozik a munkásmozgalom hagyományaiból, de természetesen megfelel a 21. század követelményeinek. Újságot kell írni. Tüntetni kell. Sztrájkolni kell. Az emberekkel kell beszélni és meg kell őket hallgatni. Arról kell beszélni, ami őket érinti, bántja. Budapesten, Törökszentmiklóson, Cserépfalun egyformán. A Havanna lakótelep, Csepel, Újpalota, Ózd, Komló lakótelepeinek népéhez sokat beszélt már a Jobbik vagy akár a Fidesz. A nemzeti rockon, a futballhuligánokon keresztül. A menekült ellenségen keresztül. Beszélt hozzájuk, de a nem győzte meg őket. Ideje van, hogy mi is megszólítsuk őket. Újra. Nem a gyűlöletre alapozva. Nem valami ellen. A mi politikán alapja a Társadalmi Szolidaritásnak kell lennie.
Ki kell állni értük. Közösségeket kell teremteni. Azokat össze kell kapcsolni. Új, akár radikális baloldalt kell építeni.
Olyat, ami nem ijed meg a mára már nyíltan elnyomó hatalomtól, és ami a dolgozó átlag embereknek szól, érdekükben politizál.
Olyat, aki május első napján, nem sör – virslibe fetreng a Városligetben, hanem amelyik követeli a munkásoknak azt, amit már egyszer kiharcoltak maguknak, de az utóbbi évtizedekben ellopták tőlük. Nyolc óra munkát, nyolc óra pihenést, nyolc óra szórakozást. Emberhez méltó életet. Biztos megélhetést. Emberi méltóságot. Büszkeséget. Munkás Büszkeséget Május 1-re a Szolidaritás ezt hirdeti meg, a Munkás Büszkeség napját.
Idén május elsején végre ne a munkát ünnepeljük meg. Hanem a munkásokat. Hiszen ez a nap az ő ünnepük. A mi ünnepünk.
100 évvel a Tanácsköztársaság bukása valamint 30 ével a rendszerváltás után, itt az ideje újra ringbe szállni, új gondolatokkal, új eszközökkel, a régi hévvel, a régi elszántsággal. Itt az ideje újra az emberekhez beszélni. Itt az ideje újra politizálni. Itt az ideje újra harcolni.
Székely Sándor
független országgyűlési képviselő
Magyar Szolidaritás Mozgalom elnöke
