Több mint harminc éve szabadversenyes kapitalizmus van – újra – Magyarországon. Ez nálunk annyit jelentett, hogy felszámoltuk a “rothadó szocializmus” vívmányait, az önálló mezőgazdaságot, a nehéz és a könnyűipart, sok ezer milliárdot fizettünk külföldieknek, hogy idejöjjenek vállalatokat alapítani, hogy azután a nyereségüket külföldre vigyék, valamint az is, hogy szépen leromboltuk azt, amit a munkásmozgalom az elmúlt bő 100 évben kiharcolt.

Hol van már a 8 óra munka, 8 óra szórakozás, 8 óra pihenés? Ingyenes TB alapú orvosi ellátás? Ingyenes oktatás? Normális nyugdíj? Létbiztonság? Ugye – ugye? Volt itt ilyen is. Node elkalandoztam, nem erről akartam írni.

Szóval az van, hogy Magyarországon és a bolygó nagy részén kapitalizmus van. Ami fennen hirdeti, hogy az állam (amit azért hoztak létre az emberek, hogy megvédje őket), csak ne szóljon bele a piaci folyamatokban, azok majd szabályozzák magukat és majd jól elintézik mindenki sorsát. Értik? Aki gazdag, jó családba születik, annak jó munkahelye lesz, aki meg nem, annak meg nem. Ennyi. Mit kell itt szarozni, hát akinek gazdag az apukája, az nyilván okosabb és szorgalmasabb is annál, mint akinek csóró a faterja. Ez tök világos, felvilágosult duma. Aki ennek ellent mond, az kommunista vérengző vadállat. Az állam ne szóljon bele lehetőleg semmibe! Hagyja csak érvényesülni a tőkét! Az emberek meg, ki – ki érdemei szerint, majd megoldják.

Ha nem, akkor lehet menni az utcára. Meg éhezni. Meg megalázó helyzetekbe kerülni. Meg évtizedeken keresztül dolgozni egy lakásért 2-3 munkahelyen, hogy aztán ezért jól szemberöhögjenek, mert más ezt már az iskolában megkapta puszira a fatertól.

Az elmúlt harminckét évben megtanultuk, hogy ez van. Kivéve, ha beüt a válság. Mert akkor bizony változnak a mondatok. Változik a hozzáállás. Hirtelen a nyakkendős, szépen beszélő urak és hölgyek le tudják vezetni, hogy az államnak meg kell védenie a gyárakat. Meg a bankokat. Meg a mezőgazdasági csúcsvállalkozókat. Mert ha nem mentenék meg őket mi lenne akkor szegényekkel?

Ja, hogy fizetniük kéne. Jaj, az nem szerencsés! A végén még elmennek innen. Pedig mennyit fizettünk már eddig is, hogy maradjanak. Meg, hogy idejöjjenek. Csak nem hagyjuk őket elmenni? Ugye, nem?

Közben meg a tanárok, ápolók, rendvédelmisek, eladók, mezőgazdasági munkások, gyakorlatilag az egész ország hónapról – hónapra él. Ezt mutatják a statisztikák. Ezt hozta nekünk a kapitalizmus.

A kormány fizet a magyar és külföldi cégeknek, hogy itt maradjanak, de a kormányunk azt már nem intézi el, hogy normálisak legyenek a fizetések.

A kormánypártok és az ellenzék is inkább egymást gyilkolja, de arról senki sem beszél, hogy az egész rendszer úgy rossz, ahogy van. Csak és kizárólag az emberek nem tudják, mi fog velük történni, pedig dolgoznak látástól mikulásig.

Három elpocsékolt évtized, sok válság, egy értelmezhetetlen járványhelyzet után, most egy háború teszi tönkre életünket és a rendszer amiben élünk csak ront a helyzetünkön.

Vajon meddig bírja még a magyar társadalom, hogy az utolsó fillért is kisajtolják belőle? Vajon meddig bírjuk még a bizonytalanságot? Vajon meddig tudnak a politikusaink felesleges dolgokról beszélni a lényeg helyett? Vajon, mikor mondja az a társadalmunk, hogy eddig és ne tovább?

Vajon mikor lesz elég a jobb és liberális oldalról gyalázkodásokból? Mikor kapunk értelmes választ arra, hogy hová lett az elmúlt három évtizedünk?

Székely Sándor, a Szolidaritás Mozgalom elnöke